KÉTHARMAD

Mint az álom

Mint az álom köszöntött rá Magyarországra a választások második fordulójának a napja. Már felkészültünk a legrosszabbra, monstre csalásokra, szavazó turizmusra, mindenkit megdöbbentő, jól bevált praktikákra. Az ország viszont egyértelműen megerősítette az első fordulós szándékát és világosan kinyilvánította akaratát, hogy gyökeres változásokat kíván, a szocialistákat pedig néhol még saját szavazóbiztosaik is cserbenhagyták, egyszerűen dezertálva a szavazókörzetekből. Cigányok tömeges utaztatása volt ugyan, de ez nem sokban befolyásolta az eredményeket. Mindössze két körzet volt, ahol a szocialisták megtartották korábbi előnyüket és elvakult szavazóbázisukat, egy helyütt pedig egy független jelölt került ki győztesen.



Magyarország térképét narancssárgára festette a választók akarata. A meghirdetett nemzeti egység valóban alakulóban látszik, a dühödten mocskolódva kampányolók melléfogtak. Mi magyarok nem szeretjük a szélsőséges indulatokat, az agresszív stílust, a mások befeketítésén alapuló sikerpolitikát, az amerikai típusú választási kampányokat. Most egyértelmű volt, hogy nem elegendőek a puszta ígéretek, olyan pártot bízunk meg az ország irányításával, amelynek nemcsak programja van, hanem vezetési gyakorlata is, és a röpke négyévnyi kormányzás maradandó emlékeket hagyott a népemlékezetben. Mint ahogy az elmúlt nyolc év kudarcpolitikája se fog kihullni senki memóriájából, igaz, ellenkező előjellel. Nyolc év alatt sok minden történhet. Nem feledhetjük a síró kisöregeket, akik a 2002-es (csaló) fordulat után azon keseregtek, hogy ők már nem fogják megérni a következő választásokat. Nem feledhetjük az elkeseredett hídfoglalókat, akik ezzel a látványos eszközzel éltek, hogy felhívják a honi és külföldi közvélemény figyelmét a nyilvánvaló csalásokra. A Kossuth téri tüntetéseket, a TV székháza elleni (titkosszolgálati hátterű) ostromot, a rendőrrohamot, a diktatúrapártiak fékevesztett tombolását, a rendőrség és a külföldi zsoldosok alantas részvételét mindebben. A kilőtt szemeket, az izraeli típusú „rendcsinálást”, a kormánypártiak pökhendi nyilatkozatait, a döbbenetet (itthon), mely mindezt követte, és a külföldi közvélemény közönyét. Akár 1956-ban. A jogvédők hiábavaló kísérleteit, hogy felhívják az illetékes EU-s biztosok figyelmét a jogsértésekre, a bürokraták semmitmondó nyilatkozatait, melyekkel szimplán leráztak bárkit, aki védenceik ellen szót mert emelni. Barroso és Almunia hátbaveregető gesztusait Gyurcsány és Bajnai rendszere iránt, a részükre megelőlegezett bizalmat, mely talán azóta se fogyott ki tartalékaiból. Az ellenzék javaslatait, melyeket pökhendi hatalmi gőggel söpörtek le a szocialisták az asztalról, függetlenül azok tartalmától. Dafke, csak mert lehetett. Mert kellő parlamenti többséget csaltak össze maguknak, jól tudható az őszödi beszéd nemzetgyalázó mondataiból, melyeket a jelek szerint nem bocsátott meg a lekurvázott ország Gyurcsány Ferencnek és vele bőszen egyetértő pártjának. A külföldi támogatóik irányában stréber igyekezettel pedálozó egypártrendszerieket, akik „lefelé” úgymond csak taposni tudnak, holott ők nem voltak a hosszútűrő nemzet fölött soha, csupán a bányászbéka alatti feneketlen mélységekben. S nem feledhetjük az ország kifosztását, melynek mértékéről csak azután tájékozódhatunk, ha már megtörtént a hivatalos kormányváltás.
De nem rontjuk senki hangulatát ezekkel a rossz emlékeket idéző gondolatokkal. A táj, mintha az ország érzéseit tükrözné, minden a megújulás, az újjászületés jeleit mutatja. Az üzenet: virágzó Magyarország. Két hét óta valami különleges béke hangulata szállt ránk. A közös akarat annyira nyilvánvaló jelei mutatkoznak meg táj és ember harmóniájában. Mindez olyan, mint az álom. Nem hihetetlen, csak még nem éltük bele teljesen magunkat. Természetesen tisztában vagyunk vele, milyen sajtóhadjáratot fognak indítani az újonnan alakuló kormány ellen. Rég megszoktuk, hogy csak a bolsevik hagyományú és felfogású csapatot fogadja el a külföldi sajtó. A lelkük rajta, miért akarnak annyit ártani nekünk, és miért nem fogják fel, a demokrácia lelke a népakarat, melyről ők csak hazudozni szoktak, de gyakorlati politikájukban úgy elszabotálják, mintha ezért fizetnék őket. Természetesen egybe fogják mosni a Fideszt a Jobbikkal, hiába tiltakozik ellene mindkét fél. Ők csak fújják tovább rögeszméiket, melyben minden kudarcuk után is annyira hisznek. A Jobbik kampánytechnikája nem vált be. Morvai Krisztina olyan agresszív irányba vitte el a fiatal pártot, amivel inkább elriasztotta a szavazókat. Nem bizonyult jó taktikának a legnagyobb ellenzéki párt folytonos támadása. Lendvai Ildikó rikácsolási technikáját akkor is elvetik, ha ugyanazok a fordulatok Morvai Krisztina szájából ömlenek. Az utcai jelenetekkel való fenyegetőzés inkább a most nagyot bukott szocialisták forgatókönyvtervei közé illik be, nem a konstruktív ellenzék sajátja. Aki pedig erre tüzeli az amúgy is lobbanékony fiatalokat, nemigen alkalmas államfőnek. Harcos jogvédőnek igen.
Tisztában vagyunk vele, hogy igen nehéz feladat vár az új kormányra és támogatóira. Egy „leharcolt” állapotban átadott, szándékosan lepusztított országot felemelni, virágzóvá tenni nem könnyű feladat. Ám ha megvan hozzá a közös akarat (bő kétharmados arányban megvan), akkor a nehézségek is könnyebben legyőzhetők. A folytonos fenyegetés, hogy a globális tőke kivonul a szándékaival ellentétes akaratot felmutatók országából, nevetséges érv. Először is, mert a piacok megszerzéséért kemény harc folyik világszerte. A már megkaparintott piacról lemondani csupán politikai okokból gazdasági szakemberek és piaci hiénák nem fognak. Befektetéseiket pedig nem igazán tekintjük valódi befektetéseknek, mert magyar támogatásból indították be itteni üzleteiket, utána már csak forgatniuk kellett a hasznot. Erre akárki képes, aki támogatásunkat elnyeri, tehát magyar befektetők is. A Világbank és az IMF se fog arra törekedni, hogy eddig jól tejelő ügyfeleit elveszítse. Inkább a rémálom kategóriájába tartozik náluk, ha effélével számolniuk kell. Bár őket se kell félteni, épp aktuális példa Görögországé, ahol a gazdasági csődöt megelőzte egy liberális kormányzás, valamint egy antiszemita feliratsorozat országszerte, így akár a jelenlegi helyzetet akár bosszúhadjáratnak is lehet tekinteni.


Így ünnepelték az elsöprő Fidesz–KDNP-győzelmet a szimpatizánsok a budapesti Vörösmarty téren  FOTÓ: MÁTÉ PÉTERA

A Fidesz konkrét gazdasági tervekkel lép kormányra. Ismerve kiváló gazdasági szakembereit, ezt el is hisszük neki. A mezőgazdaság talpra állítása, a feldolgozóipar újjászervezése, a hathatós fogyasztóvédelem a globális szemét árusításának kivédésére, illetve annak szankcionálására, egy új energiapolitika szükségessége és a határon túli magyarság jogvédelme mind sürgető feladat. Egyáltalán kilépni abból a kényszerzubbonyszerű szerepből, hogy a magyar politikusokkal akárki felmoshatja a padlót. A magyar nemzet olyan arányban szavazott bizalmat az újonnan alakuló kormánynak, hogy ez nemzetközi presztízsét is komolyan emelni fogja. Az egymást követő illegitim szocialista kormányok azért kaptak annyi megalázó gesztust külföldön is, mert velünk együtt mindenki más tisztában volt vele, hogy nem a népfelség akaratából pöffeszkednek ott, ahol, hanem csupán egy „sztárcsináló” technika és az azt gyakorló, külföldi agresszorok, valamint csaló gépezetük segítségével. Mindamellett, hogy tisztában vagyunk velük, a jövőben védelmi technikánkat is jócskán fejleszteni kell ezekkel szemben.
Most mégis mindez olyan, mint egy álom. Gratulálunk a nyerteseknek, akiktől nemcsak elvárjuk, hogy mindnyájunk érdekét képviseljék, hanem tudásunkat és tapasztalatunkat is ajánljuk az előttünk álló feladatok sikeres megvalósításához. Csupán egyetlen gesztusra várunk, hogy ezt kérik és elfogadják.

Murawski Magdolna
 

Fujkin István szürreális kalandozásai

A jövő zenéje

Horgostól Torontóig, a képregénytől a köztéri szobrokig ível Fujkin István festőművész pályája, aki saját bevallása szerint bár egy hangszeren sem játszik, minden hangszeren lát. Főbb múzsái: a rock és újabban az indián zene.

Fujkin István hallható tárlatot tervez  Fotó: Béres Attila
 

–Többnyire hangszerekből alkotja meg szürrealisztikus figuráit. Hogyan alakult ez ki?
–Még a kezdetek kezdetén, Szabadkán az egyik hangadó művész mindig azzal zsűrizte ki a képemet a kiállításokról, hogy az valamelyik híres festményre emlékezteti. Bár nem ez volt a szándéka, utólag úgy tűnik, ő segített a legtöbbet abban, hogy rátaláljak a saját stílusomra. Műtermemben mindig jó hangulatú, zenés klubélet folyt, nem csoda, hogy a hangszerek szinte észrevétlenül megjelentek a képeimen, majd a főszerepet is átvették. A képeim elég nagyméretűek, száz-százötven munkaóra is benne van, de jól érzem magam, miközben dolgozom. Magyarországon a science fiction mintájára music fictionként vált ismertté az általam teremtett műfaj. Amikor Kanadába költöztem, kiderült, hogy a szójáték nem él angol nyelvterületen, ahol a fiction irodalmat jelent. Ezért az elnevezést music visionra változtattam.
–Milyen hangszeren játszik?
–Semmilyenen. Viszont minden hangszeren látok. Vizuálisan kötődöm a zenéhez. Képeim többsége egy-egy konkrét zene ihletésére születik. Egyedül a Locomotiv GT és a Zenevonat című lemez esetében volt fordított a sorrend, ott a lemezborítóra kerülő kép hatására született a címadó dal. Mára kitaláltam a hallgatható tárlatot is, amikor a festmény szemlélése közben hallható lesz az ihletet adó dal – de ez még a jövő zenéje.
–Korábban viszont képregényeket is készített, például a közelmúltban kimúlt Kretén magazin megszületésénél is bábáskodott.
–Az egykori Jugoszláviában a képregény nem volt olyan lenézett műfaj, mint Magyarországon. Mindig is nagy szeretettel nyúltam ehhez a műfajhoz, és sokat tanultam belőle. Egy idő múltán túl morbid lett számomra a Kretén magazin humora, vagy én nem voltam már elég kretén hozzá. Tavaly novemberben jelent meg a Szekfű Sanya, a puszták népe képregényalbum formájában. Szekfű Sanya Rózsa Sándor paródiájaként, Asterix mintájára született, csakhogy Asterixszel ellentétben nem utazgatott, hanem Magyarországon pottyant akaratától függetlenül egyik történelmi korból a másikba. Az Asterix-hullámra akartuk felültetni, hogy így talán külföldön is megállja a helyét, de nem így történt.
–Egykor a Lézerszínház látványtervezője is volt. Miért hagyta ott?
–Kihívás volt az a munka, hiszen egyszerre volt jelen a vizuális és az akusztikai élmény. De egy idő után úgy éreztem, már csak önmagamat ismételném. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy amit csinálok, az egyedülálló, és úgy éreztem, alkalmas arra, hogy világmárka legyen. Magyarországon sajnos a képzőművészeti menedzser a mai napig ismeretlen fogalom, ezért a továbblépéshez el kellett mennem. Így kerültem Kanadába.
–Ez meghozta az elismerést?
–Utoljára a magyar millennium alkalmából volt kiállításom, de az, hogy így alakult, részben az én döntésem volt. Torontóban vagy ötven kiállítás nyílik havonta, de csak az első ötöt tartják számon. Elhatároztam, hogy csak akkor állítok ki, ha a legjobbak között lehetek, tehát csak akkor lépek az arénába, ha már az oroszlán is ott van.
–Eljött már ennek az ideje?
–Most, azt hiszem, eljött. A Metronóm Kreatív csoport ugyanis nonprofit vállalkozásként Torontóban zenei múzeum tervezésébe fogott, ami koncertterem, oktatási központ, kiállítóhely, kultikus tér is lesz egyben. Mivel a vállalkozásban jelentős üzleti lehetőség van, rég lehetett volna befektetőt találni rá, csakhogy az ötletgazdák nem voltak hajlandóak kompromisszumot kötni, mert azt akarták, hogy minden elsősorban a zenéről szóljon. A csapathoz 2003-ban csatlakoztam azzal az ötlettel, hogy a múzeum bejáratánál az Árgus című festményem alapján készült szobor fogadja majd a látogatókat. Ezen túl az intézmény szobor-parkjának minden elemét – szökőkutakat, padokat, játszóteret – egységes kompozícióként terveztem meg, hangszerekből, akárcsak a kávézó, az étterem vagy a bár berendezését a kávéscsészéktől a székeken át a csillárig. A tervek szerint a múzeum közepére elképzelt, öt emelet magas zenei totemoszlopot is én készítem. A zenei múzeum azonban tőlem független, csak bízni tudok abban, hogy megvalósul. Az enyém viszont a Kék Bagoly képsorozat, ami nagyrészt kortárs indián zenei inspiráción alapszik.
–Indiánromantika?
–Az én gyerekkorom is átitatódott az indiánromantikával, de ami az indiánokkal való találkozáson túl megihletett, az Roby Robertson kortárs, indián népzenéből merítő művészete, amit talán a magyar Kormorán stílusához tudnék leginkább hasonlítani. Mostanra állt össze a 21 képből álló, indián témákat feldolgozó sorozat, amely hamarosan önálló életre kel. Magyarországon az elmúlt két évben virtuális kiállításként több vetített képes előadást is tartottam a saját művészetemen keresztül az indiánok spiritualitásáról. Ezeken az alkalmakon beszélek a tárgyak jelentőségéről, és próbálom a Winnetou-történetekből ránk maradt félreértéseket is tisztázni.
–Nem lenne testhezállóbb az egyre kisebb lélekszámú magyarság értékeit népszerűsíteni?
–A magyarságom is fontos. Készült festményem a magyar népzene hatására is, sőt Magyar rapszódia címmel a himnusz ihletésére megfestettem, „áthangszereltem” a koronát.


Az "áthangszerelt" korona

Az indiánokhoz valószínűleg azért kerültem közel, mert a Vajdaságban magam is átéltem, hogy idegen vagyok a saját földemen. A Zsoltár című kép a Kék Bagoly sorozat fontos darabja, az egyetlen festményem, amelyen írott szöveg is szerepel. Ez nem más, mint a saját pajzsom – ehhez tudni kell, hogy az indiánok a pajzsot sokkal inkább a lélek, mint a test védelmére használták. Magyarul, sőt rovásírással az áll rajta: „Fészkeink elhagyatva és kifosztva, utódainkat mások nevelik… ellenünk… Add, hogy újra együtt vadásszunk.” László Dóra HetiVálasz
Fujkin István évekig vezette lapunk, a Magyar Élet karikatúra rovatát! Munkásságáról bővebben tájékozódhatnak honlapján
  www.fujkinsmusicvision.com.

A szerk.